Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatalember, aki nem szerette a karácsonyt. Megvetette. Mert karácsonykor halt meg a kutyája, és nélküle értelmetlennek tartotta.
December 18-a volt, amikor a város polgármestere kihirdette, hogy 23-án karácsonyi ünnepséget rendeznek. Főhősünk, Gábor felháborodott ezen.
- Kinek rendeznek ünnepséget? Kinek? A városnak? Ennek a szeméttel teli városnak?! Hisz még a tisztaságára sem figyel sok ember, akkor miért rendeznek nekik üneepséget?
- Gábor, nem kell felkapni a vizet! Csak egy ünnepség. Azok számára, akiknek nincs családja. - mondta a polgármester, de Gábor nem tágított.
- Minek rendezik meg? Hogy senki se menjen el? Tavaly is elvetették az ötletet! Idén is vessék el! Addig, ameddig még nem vettek semmit. Különben kárba megy a pénz.
A városlakók szomorkodva néztek Gáborra, mert nem érzi már a karácsony szeretetét. Ekkor megszólalt valaki a tömegből:
- Gábor! - Gábor egy női hangott hallott, és a hang irányába fordította fejét. - Attól mert neked a szeretett kutyád karácsony este halt meg, attól nem kell megvetned a karácsonyt. Hisz ez a szeretet ünnepe. - A nő eközben tolakodott előre, hogy Gábor szemébe nézhessen. - Akik egyedül élnek, megengedhetnek maguknak egy kis boldogságot, ha nem is szenteste, hanem 23-án.
- Neked fogalmad sincs semmiről! Tudom hogy karácsony a szeretet ünnepe. De hogy ünnepeljek, mikor aznap gyászolom a kutyámat?! Nem értheted, milyen az, ha az ember elveszít valamit az életéből...
- Nagyon tévedsz. - Már Gábor előtt állt. - Én igenis tudom, milyen az, ha elveszik valami az életemből. Ugyanis, egy állatgondozót vezetek. Számtalan számomra kedves állat vesztette életét, és most a lovam betegedett le. Lehet hogy megfog halni. Sőt, lehet, hogy pont szenteste. De mivel a lovam egyben a legjobb barátom is, ezért tudom, hogy nem akarná, hogy szomorkodjak szenteste. És csak a boldog együtt töltött időkre emlékszek vissza.
Gábor úgy döntött, hogy eleget hallott, nem fog vitába keveredni egy ilyen nővel, aki nem tudja milyen az egyedüllét. Mert elég csinos, biztos van férje, vagy kapcsolata. Ezért nem is akarta elhívni vacsorázni, vagy moziba. Pedig milyen jó lett volna egy társ, aki megért... gondolta. De elvetett minden ilyes fajta gondolatot, és hazaballagott. Sokan megbámulták, de Gábor észre sem vette, mert gondolataiba mélyedt. Tényleg elfelejtettem volna a karácsony szeretét? Nem... Tudom milyen... Hiszen 3 éve karácsonyoztam utoljára. Nem olyan régen volt... Csak 3 karácsony maradt ki, és még emlékszem mindenre, amit Popszival csináltam. Miker gondolok én? Nem fogok karácsonyozni többet! Popszi nélkül nem megy! Hiszen azt az aranyos orrát sosem felejtem el, mikor nyűszített, hogy a karácsonyi vacsorát előbb kaphassa meg. Szegény kicsi Popszim.. Ekkor könnyes lett Gábor szeme, de gyorsan letörölte, nehogy meglássa valaki, hogy pityereg az utcán. Nem mehetett valami gyorsan, mert valaki megfogta a vállát, és megállította. Gábor megfordult, és meglátott két gesztenyebarna szemet, ami csillogott a napfényben. A gyönyörű szempár mosolygásra késztette. Majd mikor felfedezte, hogy az a nő áll vele szemben, akivel nem akart vitázni, lefagyott a mosoly az arcáról.
- Mit akarsz? - mondta mogorván.
- Szeretném megtudni az egész nevedet. Mert most költöztem a városba. - mosolygott a nő.
- A nevem Gábor. Bakcsics Gábor. Más valami? - kérdezte.
- Igen, ha nem bánod bemutatkoznék én is. - Gábor vállat vont. - A nevem Kitti. Ábrahám Kitti.
Gábor elmerengett. Belegondolt milyen lehetne az élete, ha Kitti vele élne. Aztán mikor felébredt álomvilágából megszólalt:
- Örülök, hogy találkoztunk. - mondta, és kezet nyújtott. Kitti is kinyújtotta a jobb kezét, kézrázásra számított, de kézcsókot kapott Gábortól.
- Errefele ez a szokás? - kérdezte.
- Nem.. - Gábor elpirult. - Ez az én sajátos szokásom. - mondta végül.
Béna! Béna! Béna! Hogy mondhattál ekkora sületlengéget?
- Ó, értem. Ha engem kérdezel, szerintem tartsd meg ezt a szokát. Mert a hölgyek akikkel nap mint nap össze fut, örülnek majd a kézcsóknak. Hisz ez régen volt divat. Manapság már az is megtörténik, hogy az ismerősök nem is köszönnek egymásnak.
Gábor csak bólogatott.
- Kérdezhetek valamit? - szólt Kitti.
- Természetesen. - válaszolt Gábor.
- A lakosok azt mesélték, hogy a kutyád halála miatt nem karácsonyozol. Igaz ez?
- Hát nem éppen így. Hmm. A kutyám december 24-én lesz 3 éve, hogy meghalt. Az ajándékát bontotta ki, vagy próbálgatta kibontani, amikor meghallott egy szirénát. A tűzoltók voltak azok. Popszi pedig csak szaladt, és mikor én utána mentem, a kutyám ott feküdt az úton, de autónak már nyoma sem volt. Lehet, hogy nem is a tűzoltók ütötték el, hanem csak egy gyrosan száguldó ember volt. Nem tudhatom már meg. De bánom azt a napot, mikor felszereltem neki egy kis ajtót, hogy szabadon mászkáljon ki-be a házba. Ha nincs az az ajtó, akkor nem szaladhatott volna ki. Ha nem szaladt volna ki, nem ütötték volna el. Jajj, elnézést, hogy ezzel feltartom, de már régóta bennem van ez. Édesanyám és édesapám megszakították velem a kapcsolatot, mert Popszi volt a mindenem. Mindent megvettem neki... De most már nem tartom fel, és köszönöm, hogy ennyi időt szánt rám.
- Nem tartottál fel, és én köszönöm, hogy megosztottad velem a történetet. De ezért miért ítéled el a karácsonyi ünnepséget? Akkor te nem jössz el, és akkor le van tudva. Attól a város ünnepelhet.
- De ne ünnepeljenek! Nem akarom! Minden ami a városban van, csak emlékeket hoz elő, a Popszival töltött időkről. 5 éve volt utoljára karácsonyi ünnepség, azt hiszem, és Popszival együtt jöttünk el. Nagyon boldog volt. A karácsonyi ünnepség zenéjét hallom a lakásomba...
- Önző vagy! Nem akarod a karácsonyi ünnepséget, nehogy feltörjenek az emlékek, és eszedbe jusson Popszi halála. De gondolj bele! Ha lenne karácsonyi ünnepség, és el is jönnél, mi mindenre emlékezhetnél, ami Popszira emlékeztet, és arra, hogy milyen jó volt vele. Boldog emlékek törnének fel.
- NEM! Akkor sem fogok eljönni, inkább becsukom az ablakot, ajtót, mindent! Csak ne halljam a zenét! A mulatozás hanját sem akarom hallani! Nem akarom előhozni Mompszi emlékét értsd meg! - Gábor szája elé kapta a kezét és elrohant.
Kitti sejtette már. Nem Popszi a fájdalom oka. Valamilyen állat, vagy ami, aki közel állt Gábor szívéhez, meghalt vagy megsemmisült azon az éjszakán. De vajon mi?
Gábor hazaért a kertesházába, lerakta övtáskáját a fogasra, bement a dolgozószobájába, leült az asztalához, és fejét az asztalra tette. Miért? Miért? Miért? Miért nem tudom elfelejteni? Hiszen 3 éve történt a baleset. Ki kell vernem a fejemből Mompszit... Miklóskát 2 évesen fogadtam örökbe. Annyira megszerette Popszit, hogy a Mompszi becenevet találta ki magának. A zon a bizonyos éjszakán pedig, Popszi és Mimpszi kint játsszottak, amikor egy tűzoltóautó száguldott éppen egy lángoló ház felé. Mompszi állt a kocsi előtt, és nézte, ahogy száguld felé az autó. Nagyon szerette a piros autókat, és csak mikor dudált a kocsi, akkor ijedt meg, és sikított. Kirohantam. Mompszi állt az autó előtt, Popszi ellökte onnan, és Mompszi az árokba esett. Nem tudtam sírjak-e vagy örüljek. Popszi meghalt, Mompszi él. Odarohantam Popszihoz, nem is lélegzett már. Aztán Mompsziért mentem, és láttam, hogy csak fekszik a hátán. Odarohantam, és felemeltem, hívtam a mentőt. Szerencsére hamar kijött, és megállapították, hogy erős ütés érte az agykoponyáját, és a sérülésébe belehalt. Senki sem tudott Mompsziról, mert nem járt óvodába, hiszen író vagyok, otthon vagyok egész nap. No meg Popszival összenőttek. Elválaszthatatlanok lettek. Mikor karácsonyi ünnepség volt 5 éve, Mompszi 2 éves volt. A karácsonyi dal tetszett neki a legjobban. Táncolt rá. Popszi is, amennyire tudott, táncolt. Mompszi pedig hallotta a nyüzsgést, és oda szeretett volna menni. Nem akartam, hogy mindenki vele lásson, mert azt hiszik, hogy házas voltam, és onnan van a gyerek, vagy hogy elraboltam. Az emberek fejébe minden megfordul. Az nem jutna eszünkbe, hogy adoptáltam. Ő volt a legártatlanabb az össze árva gyermek közül. Örültem, hogy szívesen eljött velem. Nem félt tőlem, ami meglepő volt. Ekkor kopogtattak az ajtón. Vajon ki lehet? Felállt és kiment ajtót nyitni. Bence volt, a legjobb barátja, és egyben az a mentős is, aki Mompszi halálát közölte Gáborral.
- Szia Gábor! - üdvözölte Bence.
- Szia! Hogy kerülsz ide? - kérdezte.
- Az a helyzet, hogy szerintem el kellene mondanom a polgármesternek, hogy mi történt valójában 3 éve. Mert a lakosok sugdolóznak, hogy régebben egy kisfiúval jártál boltba. Most meg sosincsen veled. Nem győzködöm mondani, hogy így mese, úgy mese. Mert mindig veled ment vásárolni, de nem akartad, hogy a lakosok megtudják, hogy létezik. Most pedig sugdolóznak mögötted. Ki tudja mióta. Nekem csak most jutott a fülembe. Mit mondjak az embereknek, ha kérdezgetni kezdenek?
- Mondd azt, hogy a nővérem kisfia volt itt, mert ő kórházban volt. - felelt Gábor.
- De gyorsan vág az eszed. Csak ennyit akartam. Már megyek is. Szia Gábor! - köszönt el Bence.
- Bejössz egy percre? Vagy leülsz egy kicsit? Olyan rég voltál itt.
- Munka van pajtás. Sajnos. Pedig szívesen maradnék. De holnap eljövök ebédre, oké?
- Rendben.
- Meghívattam magam - vigyorgott Bence. - Régebben ezért leharaptad volna a fejem. Változtál Gábor. Jó irányba.
Gábor csak mosolygott. Majd mikor Bence az autójába ült, integetni kezdett. Bence is visszaintett, és mosolygott mellé. Gábor is követte példáját. Együtt mosolygtak, és integettek egymásnak.
Majd Bence elhajtott. Gábornak jól esett ez a kis beszélgetés. De nem akart karácsonyozni. Magának sem valotta be, hogy hiányzik a szeretet az életéből.
